Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A négy évszak - cseh mese

2010.04.18

A négy évszak - cseh mese

Valahol messze, nagy erdõ aljában, volt egy kicsi házikó, abban lakott egy özvegyasszony a két leányával, Klárával és Laurával. Szép volt Klárika, a haja olyan ragyogó szõke, mint az olvasztott arany, csak úgy szikrázott, ha rásütött a napsugár. Gömbölyû arcocskája piros volt, mint a rózsa, szeme kék, mint az árvácskáé. Annál csúfabb volt a másik leány, mérges, irigy természetû. De az anyjuk mégis Laurát szerette, Klárikát meg alig szenvedhette. De Laura sem szerette ám Klárikát, s mind azon törte a fejét a gonosz testvér, hogy s mint tüntethetné el a háztól Klárikát, akinek szépségét, jóságát erõsen irigyelte.

Mi s mi nem jutott az eszébe, egy zimankós, hideg téli napon, mikor aház elõtt halomban állott a hó, s az ereszrõl csüngöttek a vastag jégcsapok, azt mondja az anyjának:

- Anyám, én ibolyát szeretnék ma!

- Ibolyát - csodálkozott az anyja - ilyen idõben?! Te talán álmodsz, kislánykám, hiszen egy szál nem sok, annyi virág sincsen az erdõben.

De Laura csak tovább is makacsul kiabálta:

- Nekem ibolya kell! Klára hozzon az erdõbõl ibolyát nekem!

Addig beszélt, amíg az anyja is beleegyezett, s Klárát úgy, ahogy volt, vékonyka ruhájában elindították az erdõ felé.

- Haza ne gyere ibolya nélkül, mert becsapom az ajtót az orrod elõtt! - kiáltotta utána Laura az ajtóból, amikor nekiindult nagy búsan az erdõnek.

Amint ment, mendegélt a fenyõfák között, csak úgy dobogott a szíve a félelemtõl, hátha kiugrik a sûrûségbõl egy nagy, éhes farkas, és széjjeltépi. De lám, egyszerre csak vidám madárdalt hallott: egy kismadár ugrált egy száraz ágon, fütyörészett, csirikolt, s olyan kedves volt, hogy Klárika el is felejtette egy pillanatra bánatát. A madár röppent mind elébb, elébb, Klárika ment lassan utána, s hát egyszerre mit lát? Nagy fényes tûz világította meg az erdõt nem messze, s a madár éppen arrafelé repkedett. Nem sokat tépelõdött, hanem odasietett a lobogó tûzhöz, s majd elállott a szava a csodálkozástól, mikor tizenkét furcsa embert pillantott meg mellette. Háromnak közülök hosszú fehér szakálla volt, s hófehér volt a ruhájuk is, a másik három aranyszakállú s zöld ruhájú volt. A harmadik csapat ezüstszakállú és sárga ruhájú, a negyedik fekete szakállú és bíborruhájú volt. Abban mind egyformák voltak, hogy nyájasan és kedvesen fogadták Klárika félénk köszönését.

Egyik közülük, akinek meg volt fagyva hátul a haj, Klárikához közeledett, s megszólította:

- Hol, merre jársz itt ebben a fagyos idõben, te kislány?

Klárika félénken válaszolta:

- Nekem ibolyát kell szednem a testvéremnek, s addig nem szabad hazamennem, amíg nem találok; ó, engedjék meg nékem, hogy megmelegítsem a kezemet a tûznél!

A fehér szakállú ember erre odafordult az egyik bíborruhájú emberhez.

- Ibolyát csak te adhatsz, Május testvér. Nem segítenél ezen a kisleányon? Hiszen megfagy ebben a hidegben, s éjszak még hidegebb lesz, mint most.

- Hogyne segítenék rajta! - mondta a bíborruhás Május mosolyogva, aztán kivette a fehér szakállú ember kezébõl a vesszejét, s jól megpiszkálta vele a tüzet.

Ebben a pillanatban eltûnt a jég a fákról, zöld levelek bújtak elõ, az ágakon trillázva énekeltek a madarak, a hó helyett rengeteg virág bújt elõ, s Klárika egy perc alatt annyi ibolyát talált, hogy alig fért a markában.

Aztán megköszönte illendõen a jó öregeknek nagy jóságukat, elbúcsúzott tõlük, s gyorsan indult hazafelé.

Hej, volt nagy csodálkozás, álmélkodás, mikor hazaért. Az anyja is meg Laura is már örvendeztek, hogy sohasem kerül haza az erdõbõl, s lám, de hamar hazajött!

Laura szagolgatta nagy mérgesen az ibolyát, de még rosszabb volt Klárikához, mint azelött. Másnap reggel azt parancsolta Klárikának, hogy rögtön induljon útnak, s addig haza ne merjen térni, amíg szamócát nem szedett neki. 

Klárika ismét nekiindult a homályos erdõnek, de alig indult meg, hát a kismadár ismét ott csicsergett, ugrált elõtte, amíg csak megint fel nem ragyogott elõtte a tegnapi tûz fénye. A tizenkét emberke csendesen üldögélt most is a tûz mellett, s mikor odaért, Január testvér megfogta a kezét, s így szólt hozzá nyájasan:

- Miért jöttél ismét, szegény kislány, ide? Nem látod, hogy most a Jégkirály uralkodik az országban, s annak nagyon kemény ám a keze.

- Azért jöttem ide, jó bácsikám, mert a testvérem szamócát akar enni. Sokat szedtünk tavaly júniusban az erdõben, de hol találjak ilyen hideg idõben?

Január testvér ekkor az egyik sárga ruhás emberhez fordult.

- Szamócát csak te adhatsz, Június testvér mosolyogva, s elõvette a pálcáját, amellyel jó erõsen megpiszkálta a tüzet.

Hát egyszerre lombosak lettek a fák, piros bogyók lógtak a bokrokon, s a bokrok tövében csak úgy mosolyogtak a piros szamócák.

Klárika szorgalmasan nekilátott a szamócaszedésnek, s nemsokára egy egész köténnyel szedett az édes gyümölcsbõl. Aztán megköszönte nagy hálálkodással a jó emberkék nagy jóságát, elbúcsúzott tõlük, s nagy sietve indult hazafelé.

A rossz asszony meg Laura már boldogok voltak, hogy nem tér többet vissza, mert sok idõt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtõl. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok idõt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtõl. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok idõt töltött, s aztán ímmel-ámmal megette a szamócát.

Alig hajnalodott másnap, már felébresztették nagy hangosan Klárikát, hogy rögtön menjen az erdõbe, és szedjen édes almát.

- Olyan hideg van, édesanyám! - szólt Klárika remegve, s könyörgött, hogy ne küldjék el ilyen idõben. De a gonosz asszony meg Laura csak ennyit mondtak:

- Rögtön készülj és menj!

Klárika nagy búsan felöltözött, s kiment ismét egyedül a havas erdõbe. A kismadár édesen aludott egy ágon, amikor odaért, s helyette egy kis erdei egér bújt elõ egy odvas fából, s így szólt hozzá:

- Csak kövess engem, akkor megtalálod barátaidat.

Ment is szaporán Klárika, s nemsokára ismét ott volt a lobogó tûz mellett, ahol barátságosan tekintettek rá a testvérek, s megkérdezték, mi jóban jár.

- Almát akar a testvérem enni, s addig nem mehetek haza, amíg nem találok - felelte Klárika.

- Almát? - mondotta jóságosan Január testvér. - No, Szeptember testvér, most rajtad a sor, adj almát a mi kis barátunknak.

Szeptember rögtön fogta a vesszõt, megpiszkálta a tüzet, hát a hó helyett sárguló levelek hullottak a földre, érett bogyók kandikáltak a bokrok levelei közül, egy vadalmafa pedig édes gyümölccsel megrakodva, gazdagon ott állott éppen Klárika mellett, aki lecsüngõ ágairól rögtön tépett kettõt. Szeptember kihúzta vesszejét a tûzbõl, s mire Klárika felpillantott, a fákról jégcsapok lógtak ismét, a sárguló levelek helyén fehér hó csillogott.

Laurát majd megette a méreg, amint meglátta Klárikát s a gyönyörû két almát. Kikapta a kezébõl, hamar megette, s nagy dühösen így szólt Klárihoz:

- Add ide a fejkötõmet meg a kabátomat!

Hamar felöltözködött, s csak annyit mondott az anyjának, hogy õ is almát akar szedni, mert amit Klára hozott neki, az nem elég finom. Hiába könyörgött az anyja, hogy ne menjen el ilyen zimankós idõben, kipenderült az ajtón, s elsietett azon az úton, amelyen Klárika haladt tegnap.

A madár õt is meglátta az ágról, de nem kezdett énekelni, mert megijedt a Laura csúnya és irigy arcától. Sokáig ment, mendegélt a fagyos havon, s bosszankodott, hogy semerre se látott almafát. Egyszerre csak nagy világosságot pillantott meg, odasietett, hát ott ült a tizenkét ember a nagy tûz elõtt. Mogorván köszönt nekik, s anélkül, hogy megkérte volna õket, odatartotta kezét, hogy melegedjen.

- Miért jöttél? - kérdezte õt Január testvér.

- Semmi közötök hozzá! - felelte gorombán Laura.

Az öregember nem szólt semmit, csendesen megpiszkálta a tüzet, s egyszerre sûrûbben kezdett hullani a hó, süvített a szél.

Bezzeg megijedt most Laura, elkezdett sírni nagy keservesen, s indult hazafelé. Ment, ment egy darabig, de aztán megbotlott egy nagy jéggöröngyben, elesett, s a sûrûn hulló hó rögtön eltemette.

Otthon alig várta már a gonosz asszony a leánya jövetelét, de telt-múlt az idõ, kezdett sötétedni, s még sehol nyoma se volt Laurának. Megindult nagy sírva az asszony, hogy keresse meg a leányát, ment s meg sem állott, amíg a nagy tûzhöz nem ért. Hozzá is nyájasan szólt az öreg Január, de õ éppen olyan mogorván válaszolt nekik, mint a leánya. Nem szólt semmit se az öreg, csak megpiszkálta nagy csendesen a tüzet, s hát úgy hullott a hó, hogy az asszony azt se tudta, merre kapja a fejét. Indult volna õ is haza, igen ám, de azt se látta, hová, merre menjen, s addig szaladgált, amíg csak el nem temette õt is a hó.

Klárika várta, várta egy darabig az anyját meg a testvérét, s mikor látta, hogy nem jönnek, megsiratta õket, s egyedül lakott tovább is a picike házikóban.

A négy évszak minden évben pontosan eljött egymás után, s elhozták neki az ajándékaikat: virágot, gyümölcsöt, bogyókat. Csak a fehér szakállú ember nem hozott ajándékot, hanem csodaszép meséket mesélt neki a lobogó tûz mellett.

Telt-múlt az idõ. Klárika nagyleány lett, s egyszer csak ki toppant be hozzá? Egy deli szép királyfi, aki hallotta hírét az õ szépségének, jóságának. Ez a királyfi feleségül vette Klárikát, s még mai élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.