Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. A Smaragdváros csodái

2010.04.25

11. A Smaragdváros csodái

Dorkát és barátait még a zöld szemüvegen át is elkápráztatta a csodálatos város ragyogása. Az utcákat zöld márványból épült gyönyörű paloták szegélyezték, melyeknek fala mindenütt szikrázó smaragdokkal volt megtűzdelve. A kövezet is zöld márványból készült, és ahol a márványlapok összeértek, smaragdok ragyogtak sűrű sorokba rakva a fényes napsütésben. Az ablakok is zöld üvegből voltak, de még az ég is zöldesbe játszott a város felett, és a nap sugarai is zölden ragyogtak. Az utcán tenger nép - férfi, nő, gyermek - nyüzsgött, valamennyien zöld ruhába voltak öltözve, és bőrük is kissé zöldes árnyalatú volt. Megbámulták Dorkát és furcsa társaságát, de senki se szólt hozzájuk, és a gyerekek az Oroszlán láttán elszaladtak, és anyjuk szoknyája mögé bújtak. Üzleteket is látott Dorka, és észrevette, hogy a kirakatokban is minden zöld. Zöld cukorkát, zöld pattogatott kukoricát árultak, no meg zöld cipőt, zöld kalapot, mindenféle fajta zöld ruhaneműt. Egy helyütt zöld limonádét árult egy bácsi, és mikor a gyerekek vásároltak belőle, Dorka megfigyelte, hogy zöld pénzzel fizetnek érte.

Lovat vagy más állatot sehol sem látott Dorka; az emberek kicsi zöld kocsit toltak, azon szállítottak minden szállítanivalót. Mindenki boldognak, elégedettnek, jómódúnak látszott.

A Kapuőrző Kulcsár sok-sok utcán vezette őket végig, amíg csak a város kellős közepébe nem értek, egy nagy hatalmas palotához: ebben lakott Oz, a Bölcsek Bölcse. A kapuban zöld egyenruhás, zöld szakállú katona silbakolt.

A Kapuőrző Kulcsár így szólt hozzá:

- Idegenek érkeztek, a hatalmas Ozzal kívánnak beszélni.

- Lépjetek be - válaszolt a katona. - Mindjárt elviszem hozzá üzeneteteket.

Beléptek hát a palota kapuján, és odabenn nagy terembe vezették őket, melynek padlóját zöld szőnyeg borította, és smaragdberakásos, gyönyörű zöld bútorokkal volt berendezve. Mielőtt beléptek, a katona utasítására megtörölték a lábukat az ajtóba tett zöld lábtörlőn, s mikor leültek, a katona udvariasan így szólt hozzájuk:

- Kérlek, helyezkedjetek kényelembe, amíg én odamegyek a trónterem ajtajához, és jelentem Oznak, hogy itt vagytok.

Azzal eltűnt, és jó sokáig nem tért vissza. Amikor végre visszajött, Dorka megkérdezte:

- Láttad Ozt?

- Ó, nem - válaszolt a katona. - Még soha életemben nem láttam. De beszéltem vele, és átadtam neki, amit üzentetek. Ő a spanyolfal mögül meghallotta, amit mondok, és kiszólt, hogy megadja nektek a kihallgatást, ha annyira kívánjátok, de mindegyikőtöknek külön-külön kell elébe járulnotok, és mindennap csak egyet-egyet hajlandó fogadni közületek. Ezek szerint több napig maradtok itt a Palotában, tehát szobát kell nektek kijelölnöm, ahol kipihenhetitek az út fáradalmait.

- Köszönjük szépen - mondta a leányka. - Ez igazán nagyon kedves a hatalmas Oztól.

A katona most belefújt zöld sípjába, mire csinos zöld selyemruhába öltözött fiatal lány lépett be a terembe. Gyönyörű zöld haja volt és zöld szeme; mélyen meghajolt Dorka előtt:

- Kövess engem, megmutatom a szobádat.

Dorka tehát egyelőre elbúcsúzott barátaitól - Totót kivéve; a kutyust karjába kapta, és követte a zöld leányt hét folyosón, három lépcsőn, amíg a palota homlokzati szárnyába nem értek, annak is egy aranyos szobájába, amelynél szebbet Dorka még sosem látott. Kényelmes puha ágy volt benne, zöld selyemhuzatokkal meg zöld bársonyfüggönnyel, a közepén piciny szökőkút illatos zöld sugarat permetezett a levegőbe, amely gyönyörűen faragott zöld márványmedencébe hullott vissza. Az ablakban szép zöld virágok díszelegtek, és a polcon zöld könyvecskék sorakoztak. Mikor Dorka egy üres órájában megnézegette a könyveket, olyan fura zöld képecskéket látott bennük, hogy nem győzött kacagni rajtuk.

A szekrényben csupa zöld ruha lógott, selyemből, bársonyból, mindenféle drága kelméből; és valamennyi tökéletesen illett Dorkára.

- Érezd magad itthon - szólt a zöld leány -, és ha bármit kívánsz, csengess. Oz holnap reggel érted küld.

Azzal magára hagyta Dorkát, és visszament a többiekért. Sorra a szobájukba vezette őket, s valamennyien igen szép lakást kaptak a palota más-más szárnyában. A Madárijesztő persze semmi örömét sem lelte szállásában, mert ahogy magára maradt, butácskán megállt egy helyben, nem messze az ajtótól, hogy ott várja be a reggelt. A lefekvés nem pihentette, szemét nem tudta becsukni; így hát egész éjszaka csak állt és egy kis pókot nézett, amelyik a szoba sarkában hálóját szövögette - észre sem vette, hogy a világ legszebb szobájába került. A Bádog Favágó merő megszokásból végigfeküdt ugyan az ágyán, mert még emlékezett rá, hogy így szokta meg, amikor húsból és vérből volt; de mivel nem tudott aludni, azzal töltötte az éjszakát, hogy az ízületeit mozgatta, ellenőrizte, kellően mozgékony-e minden tagja. Az Oroszlán jobban örült volna, ha száraz avaron fekhet az erdő mélyén, és rosszul érezte magát négy fal közé zárva; de volt annyi esze, hogy nem bánkódott emiatt, hanem felugrott az ágyra, összehengeredett, mint egy nagy macska, és egykettőre álomba dorombolta magát.

Másnap reggeli után a zöld leányzó eljött Dorkáért, és ráadta a szekrényben található legszebb ruhácskát, zöld selyembrokátból. Dorka zöld selyemköténykét vett, zöld szalagot kötött Totó nyaka köré is, azzal elindultak a nagy Oz trónterme felé.

Előbb tágas terembe jutottak, ahol díszesen öltözött udvaroncok és udvarhölgyek álldogáltak. Semmi más dolguk nem volt, mint az, hogy egymással csevegjenek, de minden áldott reggel eljöttek a trónterem elé, noha Oz sohasem engedte őket a színe elé. Mikor Dorka belépett, érdeklődve tekintettek rá, és egyikük súgva megkérdezte:

- Csakugyan szemtől szembe akarsz kerülni a félelmetes Ozzal?

- Miért ne? - válaszolt a leányka. - Feltéve, ha ő megengedi.

- Oz látni akar - mondta rá a katona, aki előző nap elvitte Dorka üzenetét Oznak. - Bár általában nem szereti, ha látni akarják őt. Mi tagadás, előbb haragosan kijelentette, hogy küldjelek el; de aztán megtudakolta, kiféle-miféle vagy, és mikor elmondtam, hogy ezüstcipellőben érkeztél, ez láthatóan érdekelte. Mikor aztán hozzátettem, hogy homlokodon a Jó Boszorkány csókjának a jegyét viseled, úgy határozott, hogy mégis színe elé bocsát.

Ekkor megszólalt a csengő, és a zöld leányzó így szólt Dorkához:

- Ez a jel. A trónterembe egyedül kell bemenned.

Kinyitott egy kis ajtót, Dorka bátran belépett rajta, és csodaszép teremben találta magát. A hatalmas, kerek helyiség fala, boltozatos teteje, padlója mind-mind hatalmas smaragdokkal volt kirakva, egyik a másik mellett. A kupola tetejéből nagy fényesség áradt, napnál is fényesebb, és a smaragdok káprázatosán szikráztak a nagy világosságban.

A legjobban azonban a terem közepén álló hatalmas zöld márvány trónszék vonta magára Dorka figyelmét. A szék is - akárcsak az egész terem - ékkövektől szikrázott. A közepén pedig egy óriási Fej ült - test nem volt hozzá, sem lábak vagy karok, egyszóval semmi. Haj sem borította koponyáját, de volt szeme, orra, szája, és sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a legnagyobb óriás feje.

Ahogy Dorka rettegve, csodálkozva rámeredt, a Fej szeme lassan feléje fordult, s rászegeződött merő, éles tekintete. Azután a szája is megmozdult, és Dorka zengő, mély hangot hallott:

- Oz vagyok, a hatalmas, a félelmetes. Ki vagy, és miért járulsz elibém?

A hang nem volt annyira ijesztő, amilyent az ember egy ekkora Fejtől elvárt volna, ezért Dorka nekibátorodott, és így válaszolt:

- Dorka vagyok, a kicsi, a szelíd. Segítséget kérek tőled. A szem egy jó percig fürkészte, elgondolkozva. Majd ismét megszólalt a hang:

- Hol szerezted ezt az ezüstcipőt?

- A gonosz Keleti Boszorkánytól vettem el, mikor a házam ráesett és agyonütötte.

- És hogyan került a jel a homlokodra? - folytatta a hang a vallatást.

- A jóságos Északi Boszorkány csókolt meg, amikor elbocsátott és hozzád utasított.

A szem ismét sokáig fürkészte Dorkát, és látta, hogy igazat mond. Azután Oz megkérdezte:

- Mit kívánsz tőlem?

- Küldj haza Kansasba, Emmi nénihez és Henrik bácsihoz - kérte a leányka. - Szép az országod, de én nem szeretek itt lenni. És Emmi néni biztosan már nagyon aggódik értem, hogy hol maradok ilyen soká.

A szem hármat kacsintott, aztán felnézett a mennyezetre, majd le a padlóra, és olyan furcsán forgott ide-oda, hogy úgy rémlett, egyszerre látja a terem minden zugát. Végül ismét Dorkára szegezte tekintetét:

- És miért tegyem ezt meg a kedvedért? - kérdezte.

- Azért, mert te erős vagy, én pedig gyenge; mert te nagy varázsló vagy, én pedig csak egy ügyefogyott kislány.

- Mégis elég erős voltál hozzá, hogy megöld a gonosz Keleti Boszorkányt!

- Az csak véletlenül történt - felelte Dorka egyszerűen. - Arról nem tehettem.

- Nos, halld válaszomat - mondta a Fej. - Nem kérheted, hogy hazaküldjelek Kansasba, amíg viszontszolgálatot nem teszel nekem. A mi országunkban mindenki megfizet mindenért, amiben részesül. Ha azt akarod, hogy varázserőmet arra használjam, hogy hazaküldjelek, előbb neked is tenned kell értem valamit. Segíts rajtam, és én is segítek rajtad.

- Mit tegyek?

- Öld meg a gonosz Nyugati Boszorkányt.

- De én ezt nem tudom megtenni! - kiáltott fel a leányka elképedve.

- Megölted a Keleti Boszorkányt, és lábadon viseled az ezüstcipőt, amelyben hatalmas varázserő lakozik. Most már csak egyetlen Gonosz Boszorkány maradt egész országomban; ha jelented nekem, hogy eltetted láb alól, akkor hazaküldelek Kansasba, előbb nem.

A kislány sírva fakadt csalódottságában, a Szem pedig kacsintott, és szorongva tekintett reá, mintha a hatalmas Oz úgy érezné, Dorka tudna rajta segíteni, csak akarnia kell.

- Sose öltem meg senkit szándékosan - zokogott Dorka. - De még ha akarnám is, hogyan tudnám megölni a Gonosz Boszorkányt? Ha te, a nagy és félelmetes, nem tudod ezt megtenni, hogy tehetném meg én?

- Azt nem tudom - mondta a Fej. - De ez végleges válaszom: amíg a Gonosz Boszorkány meg nem halt, nem látod viszont nagybátyádat, nénikédet. Ne felejtsd el: a Boszorkány gonosz, gonosznál is gonoszabb, okvetlenül el kell tenni láb alól. Most eredj, és ne is próbálj a színem elé kerülni, amíg el nem végezted dolgodat.

Dorka bánatosan kisomfordált a trónteremből, és barátaihoz sietett. Az Oroszlán, a Madárijesztő meg a Bádog Favágó már alig várták, hogy megtudják, mit mondott Oz.

- Reménytelen a helyzetem - sóhajtozott Dorka. - Oz addig nem hajlandó engem hazaküldeni, amíg meg nem ölöm a gonosz Nyugati Boszorkányt, ezt pedig úgyse tudom megtenni.

Barátai elbúsultak ennek hallatára, de nem tudtak segíteni rajta; Dorka visszament hát szobácskájába, lefeküdt, és álomba sírta magát.

Másnap reggel a zöldszakállú katona eljött a Madárijesztőért:

- Gyere velem, Oz küldött érted.

A Madárijesztő követte a katonát, bejutott a nagy trónterembe, hát uramfia, mit lát: a trónszéken egy tündérszép Hölgy ül, zöld muszlinba öltözve, leomló zöld fürtjein ékköves korona. Vállából pedig káprázatos színű szárnyak nőttek ki, olyan pelyhes-könnyűek, hogy a legkisebb légáramlásra is megremegtek.

A Madárijesztő meghajolt a gyönyörű teremtés előtt, olyan kecsesen, ahogy csak a szalmatömése engedte. A szépséges Hölgy szelíden rátekintett, és így szólt:

- Én vagyok Oz, a hatalmas, a félelmetes. Ki vagy te, és miért járulsz elibém?

A Madárijesztő arra készült, hogy a nagy Fejet fogja látni, amelyről Dorka beszámolt, ezért módfelett meglepődött; de azért bátran válaszolt:

- Én csak egy szalmával kitömött Madárijesztő vagyok, ezért nincsen eszem. Azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, tégy eszet a fejembe a szalma helyett, hogy olyanná lehessek, mint akárki más a birodalmadban.

- És mért tegyem ezt meg a kedvedért?

- Azért, mert bölcs és hatalmas vagy, és senki más nem segíthet rajtam - felelte a Madárijesztő.

- Sosem teszek szívességet viszontszívesség nélkül - mondotta a Hölgy. - De annyit megígérhetek: ha megölöd a gonosz Nyugati Boszorkányt, rengeteg eszet adok neked, olyan jó minőségű eszet, hogy te leszel a legbölcsebb ember Oz egész birodalmában.

- Azt hittem, azt akarod, hogy Dorka ölje meg a Boszorkányt - mondta a Madárijesztő meglepetten.

- Énnekem édes mindegy, hogy ki öli meg a Boszorkányt. De amíg meg nem halt, addig nem teljesítem a kívánságodat. Most eredj, és addig ne is próbálj a színem elé kerülni, amíg ki nem érdemelted az eszet, amire olyan erősen vágyol.

A Madárijesztő nagy bánatosan visszament barátaihoz, és beszámolt arról, amit Oz neki mondott. Dorka szerfölött meglepődött, amikor azt hallotta, hogy a Nagy Varázsló nem egy Fej, amilyennek ő látta, hanem egy tündérszép Hölgy.

- Hiába szép - jegyezte meg a Madárijesztő. - Úgy látszik, éppúgy nincs szíve, mint a Bádog Favágónak.

Másnap reggel a zöld pofaszakállas katona a Bádog Favágóhoz kopogott be, mondván:

- Oz hívat. Kövess.

A Bádog Favágó követte a katonát, és eljutott a trónteremig. Találgatta, vajon milyen alakban találja majd Ozt, Fej avagy tündérszép Hölgy alakjában, de nagyon remélte, hogy a szép Hölgy várja majd odabenn. így okoskodott ugyanis: "Ha a Fej fogad, akkor biztosan nem kapok szívet, hiszen egy fejnek nem lehet szíve, és ezért nem is eshet meg a szíve rajtam. De ha a tündérszép Hölgy fogad odabenn, akkor nemhiába könyörgök majd szívért, mert a hölgyek hír szerint sohasem szívtelenek."

De mikor a Favágó belépett a nagy trónterembe, nem látott ott sem Fejet, sem Hölgyet, mert Oz ezúttal félelmetes Fenevad képébe öltözött. Csaknem akkora volt, mint egy elefánt, és a hatalmas trónszék roskadozott súlya alatt. Feje orrszarvúéhoz hasonlított, de öt szeme volt, testéből öt hosszú kar nőtt ki, és alul öt vékony, hosszú láb. Tetőtől talpig vastag, gyapjas szőrzet borította, egy szó mint száz, fertelmesebb szörnyeteget még álmában sem látott soha senki. Még szerencse, hogy a Bádog Favágónak nem volt szíve, mert gyorsan, hangosan vert volna félelmében, így azonban, mivel bádogból volt, nem is félt, csak roppantul csalódott.

- Én vagyok Oz, a hatalmas, a félelmetes - szólalt meg a szörnyeteg, és beszéde egyeden hangos bőgéssé olvadt össze. - Ki vagy te, és miért járulsz elibém?

- Favágó vagyok, mégpedig talpig bádogból. Ezért nincs szívem, és nem tudok szeretni. Arra kérlek, adj nekem szívet, hogy olyan lehessek, mint a többi ember.

- És miért tegyem ezt meg a kedvedért?

- Mert kérem, és mert csak te teljesítheted ezt a kérésemet - felelte a Bádog Favágó.

Oz nagyot mordult erre, s azután gorombán kijelentette:

- Ha szívet kívánsz, ki kell érdemelned.

- Hogyan? - kérdezte a Favágó.

- Segíts Dorkának megölni a gonosz Nyugati Boszorkányt. Ha a Boszorkány meghalt, gyere vissza, és akkor neked adom a legnagyobb, leggyengédebb, legszerelmesebb szívet, amely birodalmamban található.

A Bádog Favágó tehát - mit volt mit tennie - nagy bánatosan visszament barátaihoz, és beszámolt a félelmetes szörnyetegről, amelyet látott. Valamennyien elámultak, hogy a Nagy Varázsló hányféle alakot tud ölteni, és az Oroszlán azt mondta:

- Ha szörnyeteg képében találom, akkorát ordítok, amekkora a torkomon kifér, és úgy ráijesztek, hogy minden kérésemet teljesíti. Ha tündérszép Hölgy képében lelem, úgy teszek majd, mintha rá akarnám magam vetni, úgy kényszerítem, hogy tegye meg, amit kérek. De ha a Fejet találom ott, arra is ráijesztek: addig fogom ide-oda gurítani a teremben, amíg meg nem ígéri, hogy minden kívánságunkat teljesíti. Tehát bízzatok, barátaim, minden rendbe jön.

Másnap reggel a zöld pofaszakállas katona az Oroszlánt vezette el a trónteremhez, és küldte be a nagy Oz színe elé.

Az Oroszlán bátran bement az ajtón, s ahogy körülnézett, nagy megdöbbenésére hatalmas Tűzgömböt látott meg a trónszék előtt, de olyan tüzeset, lángolót, hogy alig bírt ránézni. Első gondolata az volt, hogy Oz véletlenül tüzet fogott és elég; de mikor közeledni próbált, olyan forróság lövellt feléje, hogy még a bajsza is megpörkölődött, és remegve hátrált az ajtó felé.

A Tűzgömbből mély, nyugodt hang szólalt meg:

- Én vagyok Oz, a hatalmas, a félelmetes. Ki vagy te, és miért járulsz elibém?

- Én a Gyáva Oroszlán vagyok. Mindentől félek. Azért jöttem, hogy megkérjelek, adj nekem bátorságot, hogy valóban az állatok királya lehessek, ahogy az emberek neveznek.

- És miért adjak neked bátorságot?

- Mert te vagy a legnagyobb a varázslók között, és csakis neked van hozzá hatalmad, hogy kérésemet teljesítsd - felelte a Gyáva Oroszlán.

A Tűzgömb egy ideig vadul lángolt, majd ismét megszólalt a hang:

- Hozzál bizonyságot arról, hogy a Gonosz Boszorkány meghalt, és abban a minutában bátorrá teszlek. De amíg a Boszorkány él, megmaradsz gyávának.

Az Oroszlán haragudott e szavakért, de nem tudott mit válaszolni, és ahogy tűnődve állt, és a Tűzgömböt nézte, olyan tűrhetetlenül nagy lett a forróság, hogy riadtan sarkon fordult, és kirohant a trónteremből. Föllélegzett, mikor visszaérkezett várakozó barátaihoz, és beszámolhatott nekik a Nagy Varázslóval történt rettenetes találkozásáról.

- Mitévők legyünk? - sóhajtott Dorka bánatosan.

- Nincs más hátra, el kell mennünk a nyugorok országába, meg kell keresnünk a Gonosz Boszorkányt, és el kell tennünk láb alól - vélekedett az Oroszlán.

- És ha nem sikerül? - kérdezte a leányka.

- Akkor sose leszek bátor - mondta az Oroszlán.

- Nekem pedig sose lesz eszem - fűzte hozzá a Madárijesztő.

- Se nekem szívem - szólt a Bádog Favágó.

- Én pedig soha többé nem látom viszont Emmi nénit és Henrik bácsit - mondta a kislány, és elpityeredett.

- Vigyázz! - szólt rá a zöld leányzó. - A könnycseppek fokot hagynak a szép zöld selyemruhádon!

Dorka tehát megtörölte a szemét, és ekképpen folytatta:

- Valóban nincs más hátra, meg kell kísérelnünk; de én igazán nem akarok megölni senkit, inkább sose lássam Emmi nénit.

- Veled megyek, de túlságosan gyáva vagyok hozzá, hogy megöljem a Boszorkányt - mondta az Oroszlán.

- Én is elkísérlek - jelentette ki a Madárijesztő -, de amilyen esztelen vagyok, nem sok hasznomat látod majd.

- Énnekem nincs hozzá szívem, hogy akár egy Boszorkányt is bántsak - jegyezte meg a Bádog Favágó -, de ha mind mentek, természetesen én is veletek tartok.

Elhatározták tehát, hogy másnap reggel útnak indulnak, és a Bádog Favágó megélesítette a fejszéjét egy zöld köszörűkövön, és jól megolajozta valamennyi ízületét. A Madárijesztő friss szalmát tömött testébe, és Dorka újonnan festette a szemét, hogy jobban lásson. A zöld leányzó, aki kedvesen pártjukat fogta, megtöltötte Dorka kosárkáját mindenféle finom elemózsiával, és zöld szalagon csengőt akasztott Totó nyakába.

Korán lefeküdtek, és mélyen aludtak hajnalhasadtáig. Akkor fölébresztette őket a palota hátsó udvarában lakó zöld kakas kukorékolása meg egy tyúk kotkodácsolása, amelyik zöld tojást tojott. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.