Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. A félelmetes Oz leleplezése

2010.04.25

15. A félelmetes Oz leleplezése

Utazóink odaléptek a Smaragdváros hatalmas kapujához, és becsöngettek. Többször is kellett csengetniük, míg a kaput kinyitották: ugyanaz a Kapuőrző Kulcsár állt előttük, akivel első ottjártukkor megismerkedtek.

- Nini, hát visszajöttetek? - kérdezte ámuldozva.

- Nem látod? - kérdezte vissza a Madárijesztő.

- Azt hittem, elmentetek a gonosz Nyugati Boszorkányhoz.

- Valóban, ott jártunk - erősítette meg a Madárijesztő.

- És elengedett benneteket? - kérdezte a Kapuőrző Kulcsár továbbra is álmélkodva.

- Kénytelen volt vele: tudniillik elolvadt - magyarázta a Madárijesztő.

- Elolvadt?! Ez aztán az örömhír! - lelkendezett a Kulcsár. - Ki olvasztotta el?

- Dorka - felelte az Oroszlán méltóságteljesen.

- Jóságos isten! - kiáltott fel a Kulcsár, és mélyen-mélyen meghajolt a leányka előtt.

Aztán bevezette őket a szobájába, a nagy ládából elővette a szemüvegeket, és a fejükre lakatolta, éppúgy, mint először. Majd a belső kapun át beléptek a Smaragdvárosba, és mikor a nép a Kapuőrző Kulcsártól meghallotta, hogy ez a kislány elolvasztotta a gonosz Nyugati Boszorkányt, hatalmas tömeg gyűlt köréjük és kísérte őket Oz palotájáig.

A zöld pofaszakállas katona most is ott strázsált a kapuban, de azon nyomban bebocsátotta őket; benn a szép zöld leányzó fogadta őket, és mindegyiküket azonnal a szobájába vezette, hogy pihenjenek, amíg a nagy Oz hívatja őket.

A katona íziben tudtára adta Oznak, hogy Dorka és társai visszatértek, miután elpusztították a Gonosz Boszorkányt; de Oz nem válaszolt. Azt hitték, a Bölcs Varázsló nyomban hívatni fogja őket, de nem üzent. Nem üzent sem másnap, sem a következő napon, sem az azután következőn. Beleuntak a hosszas várakozásba, türelmetlenkedtek, a végén már bosszankodtak, hogy Oz ilyen csúnyán viselkedik, miután veszedelmes kalandokba és szolgaságba küldte őket. A Madárijesztő végül is megkérte a zöld leányt, továbbítsa Oznak második üzenetüket, miszerint - ha Oz nem fogadja őket haladéktalanul, a Szárnyas Majmokat fogják segítségül hívni, hogy kitapasztalják, vajon hajlandó-e Oz beváltani az ígéretét. Mikor a Varázsló meghallotta ezt az üzenetet, annyira megijedt, hogy azonnal kiüzent, másnap reggel pontosan kilenc óra és négy perckor várja őket a trónteremben. Egyszer ugyanis összeakadt a Szárnyas Majmokkal a Nyugat országában, és nem óhajtott velük többször találkozni.

Utazóink mind a négyen álmatlanul töltötték az éjszakát; mindegyik az adományra gondolt, amelyet Oz kilátásba helyezett nekik. Dorka csak egyszer aludt el néhány percre, akkor is azt álmodta, hogy Kansasban van, és Emmi néni elmondja neki, milyen boldog, hogy a húgocskája hazaérkezett.

Másnap reggel pontosan kilenc órakor értük jött a zöld pofaszakállas katona, és négy perccel később valamennyien beléptek a trónterembe, a nagy Oz színe elé.

Természetesen mind a négyen azt várták, hogy ugyanabban az alakban fogják látni a Varázslót, amelyben első ízben megjelent, de milyen nagy volt meglepetésük, amikor körülnéztek - és senkit sem láttak a nagy trónteremben. Közelebb húzódtak az ajtóhoz és egymáshoz, mert az üres terem csöndje félelmetesebb volt Oz valamennyi megjelenési formájánál.

Egyszer csak hangot hallottak, amely mintha a nagy kupola alól zengett volna. Ünnepélyesen szólt:

- Én vagyok Oz, a hatalmas, a félelmetes. Miért járultok színem elé?

Barátaink ismét körülnéztek, kikémlelték a terem minden zugát, de nem láttak senkit. Végül Dorka megkérdezte:

- Hol vagy?

- Mindenütt jelen vagyok, de halandó szem nem láthat. Most leülök trónusomra, hogy szót válthassunk. - Most csakugyan úgy rémlett, mintha a Hang a trónszék felől szólna, így hát barátaink odaléptek, felsorakoztak a trónszék előtt, és Dorka így szólt:

- Azért jöttünk, hogy beváltsd ígéretedet, Oz.

- Miféle ígéretet?

- Megígérted, hogy ha megölöm a Gonosz Boszorkányt, hazaküldesz Kansasba.

- Nekem pedig eszet ígértél - toldotta meg a Madárijesztő.

- És nekem szívet - mondta a Bádog Favágó.

- Énnekem megígérted, hogy bátorrá teszel - tette hozzá a Gyáva Oroszlán.

- De hát csakugyan elpusztult a Gonosz Boszorkány? - kérdezte a Hang, és Dorkának úgy rémlett, mintha megremegne egy kicsikét.

- El - válaszolta. - Leöntöttem egy csöbör vízzel, és elolvadt.

- Ez aztán a váratlan hír! - mondta a Hang. - No jó, jertek el holnap, mert át kell gondolnom a dolgot, és ahhoz idő kell.

- Éppen elég hosszú gondolkodási időt adtunk neked - fortyant fel a Bádog Favágó.

- Egy nappal se várunk tovább! - jelentette ki a Madárijesztő.

- Meg kell tartanod az ígéretedet! - kiáltott fel Dorka.

Az Oroszlán úgy gondolta, nem árt egy kicsikét ráijeszteni a Varázslóra, és ezért hosszan, hangosan elbődült; ordítása olyan félelmetes volt, hogy Totó megijedt, félreugrott, és feldöntötte a sarokban álló spanyolfalat. Ahogy a spanyolfal nagy zajjal felborult, mind odanéztek, és a következő pillanatban kővé meredtek ámulatukban. A sarokban tudniillik, azon a helyen, amelyet az imént még eltakart a spanyolfal, kopasz fejű, csupa ránc ábrázatú kis öregemberke állott, szemlátomást éppoly meglepetten, mint ők valamennyien. A Favágó fölemelte fejszéjét, odaszaladt, és rárivallt a kis emberkére:

- Ki vagy?

- Én vagyok Oz, a hatalmas, a félelmetes - válaszolta a kis öregember remegő hangon. - Ne üss meg, kérlek, és megteszek mindent, amit csak kívántok.

Barátaink döbbenten, kétkedve meredtek rá.

- Én azt hittem, hogy Oz egy nagy Fej - mondta Dorka.

- És én azt hittem, hogy szépséges Hölgy - szólt a Madárijesztő.

- Én pedig azt hittem, hogy félelmetes Fenevad - mondta a Bádog Favágó.

- És én azt hittem, hogy Oz egy nagy Tűzgömb - kiáltott fel az Oroszlán.

- Nem, tévedtetek - szólt a kisöreg szelíden. - Csaltam.

- Csaltál! - kiáltott fel Dorka. - Hát nem vagy nagy varázsló?

- Csitt, kedvesem - kérte a kisöreg. - Ne beszélj olyan hangosan, mert meghallják, és akkor végem. Mindenki azt hiszi rólam, hogy nagy varázsló vagyok.

- Hát nem vagy? - kérdezte ismét Dorka.

- Szó sincs róla, kedveském; egészen közönséges ember vagyok.

- Még annál is kevesebb - szólt közbe a Madárijesztő bánatosan. - Szélhámos vagy!

- Fején találtad a szöget! - kiáltott fel a kis öregember, kezét dörzsölgetve, mintha roppantul tetszenék neki ez a kifejezés. - Szélhámos vagyok.

- De hát ez rettenetes! - sopánkodott a Bádog Favágó. - Hogy kapok én akkor szívet?

- És én bátorságot? - kérdezte az Oroszlán.

- Vagy én agyvelőt? - jajveszékelt a Madárijesztő, és a kabátja ujjával törölgette omló könnyeit.

- Kedves barátaim - kérte Oz -, ne beszéljetek most ezekről a csekélységekről. Inkább gondoljatok rám, és arra, hogy milyen rettenetes pácban vagyok. Mi lesz velem, ha lelepleznek?

- Hát nem tudják rólad, hogy szélhámos vagy? - kérdezte Dorka.

- Nem, senki se tudja, csak ti négyen ... és én magam - válaszolta Oz. - Olyan régóta bolondítom a világot, hogy már azt hittem, sose jönnek rá. Nagy hiba volt, hogy egyáltalában beengedtelek titeket a trónterembe. Általában nem fogadom még alattvalóimat sem, ezért mind azt hiszik, hogy félelmetes vagyok.

- Csak azt nem értem, hogy csináltad, hogy először egy nagy Fej alakjában jelentél meg előttem? - kérdezte Dorka zavartan.

- Ó, az csak az egyik trükköm volt - válaszolta Oz. - Gyere ide, kérlek, és mindjárt megmagyarázom.

Bevezette őket egy kis szobába a trónterem mögött, és az egyik sarokba mutatott: ott feküdt a Nagy Fej, sok-sok réteg egymás fölé ragasztott papirosból állt, s az arcot nagy gonddal festették reá.

- Ezt a fejet dróton lelógattam a plafonról - magyarázta Oz. - A spanyolfal mögött álltam, és szálakat rángattam, úgy mozgattam a szemeket, látogattam a száját.

- És a hangja? - faggatta tovább a kislány.

- Ó, én hasbeszélő vagyok - magyarázta a kis öregember. - A hangom erejét tetszés szerint tudom ide-oda irányítani, ezért hihettétek, hogy a Fejből szól. Itt van a többi holmi, amivel becsaptalak benneteket. - Azzal megmutatta a Madárijesztőnek a ruhát és az álarcot, amelyben Szépséges Hölgyként jelent meg előtte; a Bádog Favágó látta, hogy a félelmetes Fenevad nem egyéb, mint egy csomó állatbőr összevarrva és lécekre feszítve: ami pedig a Tűzgömböt illeti, azt is a mennyezetről lógatta le a hamis varázsló, és valójában csak egy nagy gyapotgömb volt, semmi más, de ha leöntötték olajjal, lángolva égett.

- Igazán szégyellhetned magad, hogy így szélhámoskodol - mondta a Madárijesztő szemrehányóan.

- Szó, ami szó, nagyon röstellem - vallotta meg a kis ember búsan. - De igazán nem volt más megoldás. Üljetek le, kérlek, van itt elég szék, és elbeszélem nektek a történetemet.

Leültek hát, és az öregember így kezdte:

- Omahában születtem ...

- Nini, hisz az nincs messze Kansastól! - kiáltott fel Dorka.

- Nem; de innét annál messzebb van - válaszolta az öregember, bús fejcsóválással. - Ahogy felnőttem, hasbeszélő lettem, kitűnő mester volt az oktatóm. Kitűnően tudom utánozni a világ minden állatát vagy madarát. - Nyávogott egyet, s olyan híven utánozta a kiscicát, hogy Totó a fülét hegyezte, és izgatottan kémlelt jobbra-balra. - Egy idő múlva - folytatta Oz - beleuntam a hasbeszélő mesterségbe, és ballonos lettem.

- Hát az meg micsoda? - érdeklődött Dorka.

- Az egy olyan ember, aki a vándorcirkusz előadásai napjain léggömbbel felszáll a levegőbe, hogy nagy tömeget csődítsen össze, és azok aztán megváltsák a jegyüket a cirkuszba - magyarázta az öreg.

- Aha, már értem - bólintott Dorka.

- Nohát, egy napon megint így felszálltam a léggömbbel, és a tartókötelek úgy összegabalyodtak, hogy nem tudtam lejönni. A ballon egyre feljebb szállt, föl a felhők fölé, olyan magasra, hogy a légáramlás elkapta és elsodorta, vitte, sok-sok mérföldnyire. Egy teljes nap, teljes éjjel utaztam így a levegőben; a második nap hajnalán arra ébredtem, hogy ballonom különös, csodálatosan szép táj fölött úszik. Azután lassan leereszkedett, minden baj nélkül földet értem. De furcsa, ismeretlen nép közé pottyantam, s mivel a felhőkből érkeztem, ezek az emberkék azt hitték, hogy én hatalmas varázsló vagyok. Természetesen nem cáfoltam meg ezt a hiedelmüket, mert tartottak tőlem, és megígérték, hogy mindenben teljesítik akaratomat.

A magam mulatságára, no meg hogy a derék emberkéket foglalkoztassam, elrendeltem, hogy építsék meg ezt a várost, s benne a palotámat; mindezt készségesen, ügyesen végrehajtották. A körülötte elterülő szép zöld tájról eszembe jutott, hogy elnevezzem Smaragdvárosnak, és hogy még jobban kiérdemelje nevét, zöld szemüveget adattam minden lakosára, hogy mindent zöldnek lássanak maguk körül.

- Hát nem zöld itt minden? - álmélkodott Dorka.

- Semmivel sem zöldebb, mint bárhol másutt; de ha zöld szemüvegen át nézed a világot, akkor természetesen mindent zöldnek látsz. A Smaragdváros sok-sok esztendeje épült, mert mikor a léggömb idehozott, fiatal férfi voltam, most pedig már nagyon öreg vagyok. De az alattvalóim olyan régóta viselik a zöld szemüveget, hogy a legtöbben csakugyan szentül hiszik, hogy Smaragdváros az, amiben laknak; tagadhatatlanul szép is ez a hely, temérdek drágakő, nemesfém ékeskedik mindenfelé, és minden megvan itt, ami csak kell a lakosság boldogságához. Jól bántam népemmel, szeretnek is engem, de mióta ez a palota megépült, bezárkóztam, és nem fogadok senkit. A legjobban a Boszorkányoktól féltem, mert hisz nekem nincs varázshatalmam, ők ellenben, amint ezt csakhamar tapasztaltam, valóban rendkívüli dolgokat tudnak művelni. Négy boszorkány élt ebben az országban, Észak, Kelet, Dél és Nyugat népei fölött uralkodtak. Szerencsémre Észak és Dél Boszorkánya jó boszorkány, s tudtam, hogy ez a kettő sohasem bántana; de a Keleti meg a Nyugati Boszorkány gonosznál is gonoszabb, s ha nem hitték volna, hogy náluk is hatalmasabb vagyok, egész biztosan elpusztítanak, így is halálos rettegésben éltem esztendőkig, s képzelheted örömömet, mikor megtudtam, hogy a házad ráesett a gonosz Keleti Boszorkányra, és agyonütötte. Mikor idejöttél, fűt-fát ígértem, csak hogy hajlandó légy eltenni láb alól a másik gonosz Boszorkányt; de most, hogy elolvasztottad, szégyenszemre be kell vallanom, hogy ígéreteimet nem tudom beváltani.

- Szerintem te nagyon rossz ember vagy - jelentette ki Dorka.

- Szó sincs róla, aranyom, én igazán nagyon jó ember vagyok, csak rossz varázsló, ezt el kell ismernem.

- Nem tudsz nekem eszet adni? - kérdezte a Madárijesztő.

- Nem, de nincs is rá szükséged. Mindennap tanulsz valamit. Nézd meg a kisbabát: van agyveleje, mégse tud semmit. A tudást a tapasztalat hozza meg, és minél tovább járkálsz a földön, annál több tapasztalatra teszel szert.

- Az meglehet, de azért nagyon szerencsétlen leszek, ha nem adsz nekem agyvelőt.

Az álvarázsló tűnődve nézett reá. Felsóhajtott:

- Hát... amint már mondtam, nem vagyok valami nagy varázsló, de ha mindenáron akarod, gyere el holnap reggel, és akkor teletömöm a fejedet agyvelővel. De azt már nem tudom megmondani, hogy hogyan használd; azt magadnak kell kisütnöd.

- Köszönöm, köszönöm! - lelkendezett a Madárijesztő. - Majd megtalálom a módját, sose félj!

- Hát az én bátorságommal mi lesz? - kérdezte az Oroszlán aggódva.

- Ó, te nagyon bátor vagy - felelte Oz. - Csak egy kis önbizalom hiányzik belőled. Nincs olyan élőlény, amelyik ne félne, ha veszélybe kerül. Az igazi bátorság éppen az, hogy akkor is kiálld a veszélyt, ha félsz tőle; márpedig ezzel a fajta bátorsággal te bőségesen el vagy látva.

- Lehetséges, de azért én mégis félek - vitatkozott az Oroszlán. - Komolyan mondom, nagyon szerencsétlen leszek, ha nem adsz nekem abból a bátorságból, amelyik elfeledteti az emberrel, hogy fél.

- Helyes; gyere el holnap reggel, és felruházlak ezzel a bátorsággal.

- És az én szívemmel mi lesz? - kérdezte a Bádog Favágó.

- Ami azt illeti - válaszolt Oz -, szerintem rosszul teszed, hogy mindenáron szívet akarsz. A szív a legtöbb embert boldogtalanná teszi. Én azt mondom neked: szerencsés fickó vagy, hogy nincsen szíved.

- Ez felfogás dolga - mondta a Favágó. - Én zúgolódás nélkül fogom elviselni a világ minden boldogtalanságát, ha adsz nekem szívet.

- Nem bánom - bólintott Oz megadóan. - Gyere vissza holnap reggel, és megkapod a szívedet. Olyan régóta játszom a hatalmas varázslót, hogy bízvást játszhatom még egy kicsit tovább.

- És én hogy jutok haza Kansasba? - kérdezte Dorka.

- Ezen bizony még töprengenem kell egy kicsit - válaszolta az öreg. - Adj nekem két-három nap gondolkozási időt-, megpróbálom kifundálni a módját, hogy hogyan vigyelek át a sivatagon. Addig mindannyian a vendégeim vagytok, palotámban laktok, és népem minden kívánságotokat és parancsotokat teljesíti. Csak egyetlenegyet kérek cserébe a segítségemért, akármennyit ér is: hogy megőrzitek titkomat, és nem áruljátok el senkinek, hogy szélhámos vagyok.

Barátaink megígérték, hogy egyetlen szóval sem árulják el azt, amit megtudtak. Mikor visszamentek szobájukba, széles jókedvre derültek. Még Dorka is bízott benne, hogy "a hatalmas és félelmetes szélhámos" megtalálja a módját, és hazaküldi őt Kansasba; ha pedig ezt véghez viszi, Dorka hajlandó volt neki mindent megbocsátani. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.