Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. A harcias fák támadása

2010.04.25

19. A harcias fák támadása

Másnap reggel Dorka csókkal búcsúzott a kedves zöld leánytól, valamennyien melegen megszorongatták a zöld pofaszakállas katona kezét, aki a kapuig kísérte őket. Mikor a Kapuőrző Kulcsár ismét meglátta őket, módfelett elcsodálkozott, hogy otthagyják a gyönyörű Smaragdvárost, és új kalandoknak vágnak neki. De tüstént leoldotta szemüvegüket, s eltette a nagy ládába, azután pedig zsákszámra adta velük a jókívánságokat. A Madárijesztőt még külön is figyelmeztette:

- Most te vagy az uralkodónk, tehát hamarosan vissza kell térned hozzánk!

- Sietek, amennyire tőlem telik - fogadkozott a Madárijesztő. - De előbb haza kell segítenem Dorkát.

Dorka is elbúcsúzott a jóakaratú Kapuőrzőtől, és így hálálkodott neki:

- Jól ment sorom nálatok, mindenki jól bánt velem ebben a gyönyörű városban. Kimondhatatlanul hálás vagyok nektek.

- Szóra sem érdemes, kislányom - válaszolt a Kapuőrző Kulcsár. - Örülnénk, ha itt maradnál velünk, de ha az a kívánságod, hogy hazamenj Kansasba, szívből kívánom, hogy megleld az utat! - Azzal kinyitotta a külső fal kapuját, barátaink kiléptek rajta, és elindultak a Dél országa felé.

Melegen tűzött a nap, valamennyien tele voltak bizakodással, vidáman beszélgettek, nevetgéltek. Dorka újfent abban reménykedett, hogy rövidesen hazakerül, a Madárijesztő meg a Bádog Favágó pedig örültek, hogy segítségére lehetnek. Az Oroszlán élvezettel szaglászta a friss levegőt, és örvendezve csóválta farkát, Totó pedig ide-oda szaladgált, kergette a pillangókat, és vidáman csaholt.

- Nem való nekem a városi élet - jegyezte meg az Oroszlán, miközben fürgén csörtetett előre az úton. - Erősen lefogytam a Smaragdvárosban, és már alig várom, hogy megmutathassam a többi állatnak, milyen bátor lettem.

Visszanéztek, s még egy utolsó pillantást vetettek a Smaragdvárosra. De már csak a tornyokat, bástyákat látták a zöld fal mögött, és mindenek fölé tornyosulva Oz palotájának ormait, kupoláját.

- Mégse volt olyan rossz varázsló ez az Oz - jegyezte meg a Bádog Favágó, ahogy a szíve ide-oda zötykölődött a mellében.

- Bizony, nekem is adott eszet, mégpedig igen kiváló eszet - toldotta meg a Madárijesztő.

- Ha ő is bevett volna egy adaggal abból a bátorságból, amit velem itatott, bátor ember lett volna belőle - jegyezte meg az Oroszlán.

Dorka nem szólt semmit. Oz nem tartotta meg, amit neki ígért, de megtett minden tőle telhetőt, és Dorka ezért nem neheztelt rá. Amint ő maga mondotta: jó ember volt, csak rossz varázsló.

Első nap a virágos zöld mezőkön át vezetett útjuk, amelyek a Smaragdvárost minden oldalról körülvették. Aznap éjszaka a szabad ég alatt háltak a puha fűben, és nagyszerűen aludtak.

Másnap reggel folytatták útjukat, s addig mentek, mendegéltek, amíg sűrű erdőhöz nem értek. Úgy tetszett, nemigen kerülhetik meg, mert jobbra is, balra is addig terjedt, ameddig csak a szem ellát; meg aztán nem is mertek eltérni útjuk irányától, nehogy eltévedjenek, így hát keresték, hol lenne a legalkalmasabb behatolniuk a sűrű rengetegbe.

A Madárijesztő haladt legelöl. Végre talált egy nagy fát, melynek koronája olyan terebélyes volt, hogy alatta elfért az egész társaság. Megindult hát a többiek előtt, de mihelyt odaért a fa alá, a fa ágai lehajoltak, köréje tekeredtek, és a következő pillanatban fölemelték a földről, és kihajították társai közé.

A Madárijesztő nem ütötte meg magát, de roppantul meglepődött, és meglehetős kábultan nézett maga elé, mikor Dorka fölszedte és talpra állította.

- Itt is behatolhatunk a fák közé - szólt oda az Oroszlán.

- Hadd menjek előre - ajánlkozott a Madárijesztő. - Nekem nem árt, ha ide-oda hajigálnak.

Odament egy másik fához, de még be sem fejezte mondókáját, a fa ágai ismét köréje tekeredtek és kidobták.

- Jaj de furcsa! - kiáltott fel Dorka. - Mitévők legyünk?

- Ezek a fák, úgy látszik, a fejükbe vették, hogy harcolni fognak ellenünk, és megakasztanak utunkban - jegyezte meg az Oroszlán.

- No, most én is szerencsét próbálok - jelentette ki a Bádog Favágó, és fejszéjét készenlétben tartva, megindult az első fa felé, amely olyan csúnyán elbánt a Madárijesztővel. Mikor egy nagy ág lehajolt, hogy megragadja, a Favágó olyan erővel sújtott-feléje, hogy egy csapással kettéhasította. A fa koronája egyszeriben remegni kezdett, mintha fájdalmában rázkódnék, és a Bádog Favágó bántatlanul elhaladt alatta.

- Utánam! - szólt vissza társainak. - Gyorsan!

Futva megindultak, és épségben átjutottak a fa alatt, csak a kis Totót kapta el egy vékonyka ág, s addig rázta, amíg a kutyus vonítani kezdett. De a Favágó gyorsan lemetszette az ágat, és kiszabadította a kutyát.

Az erdő többi fája nem tett rá kísérletet, hogy feltartóztassa őket, s ebből arra következtettek, hogy nyilván csak az erdő szélén álló hatalmas fák tudják így önként mozgatni ágaikat: alighanem ők az erdő rendőrei, s azért kapták bűvös erejüket, hogy a nemkívánatos idegeneket távol tartsák.

Utasaink most már háborítatlanul keltek át az erdőn, egészen a túlsó széléig. Ott azonban legnagyobb meglepetésükre magas fal zárta el útjukat, amely olyan volt, mintha teljes egészében fehér porcelánból épült volna: felszíne sima, síkos volt, akár valami tál vagy tányér, és sokkal magasabb volt, mint ők maguk.

- Most mit csináljunk? - kérdezte Dorka tanácstalanul.

- Át kell jutnunk a falon - vélekedett a Bádog Favágó. - Majd fabrikálok létrát. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.